A Zseppelin utazási iroda négynapos, „Délvidéki kirándulás,  a magyar emlékek nyomában” útján egy régi vágyunk megvalósítására került sor, a déli tájak általunk még nem látott részeit kereshettük fel.

 Az út Zala (Mayer) György munkásságával kezdődött a Hősök terén és azzal is fejeződött be az aradi Piac téren, nevezetesen Gábriel arkangyaltól a Hungária emlékműig tartott a sokat emlegetett mottó jegyében: rólunk döntöttek – nélkülünk (sine nobis, de nobis /concluduntur/).

Első két napunkat javarészt Szerbiában töltöttük, a török hódítás irányával ellentétes útvonalat bejárva a vaskapui erőmű gátjáig, ahol aztán Romániába átlépve folytattuk a kirándulást.

Első állomásunk Pétervárad erődje volt a cisztercita kolostorral

és az impozáns óratoronnyal. Az óratorony arról nevezetes, hogy a kismutatója a perceket, nagymutatója az órákat mutatja állítólag a hajósok kérésére, akik így jobban tudták leolvasni az aktuális időt. 

Pétervárad nevét birtokosáról, Péterről kapta, aki a Bánk bán híres Petúr bánjának az ihletője és akit 1213-ban Gertrud királynő meggyilkolásában való részvételért végeztek ki. A törökök előnyomulásuk során 1526 július 15.-én foglalták el a várat, és az 1694-ig török kézben volt. Savoyai Jenő itt aratott fényes győzelmet a törökök felett 1716 augusztus 5.-én, mely a karlócai béke 25 évét figyelembe véve elég nagy matematikai ellentmondás. Az 1848-49 –es szabadságharcban Komárom mellett a legtovább kitartó végvár volt, csak 1849 szeptember 7.-én adták fel védői.

Pétervárad mindig önálló település volt és az ma is, bár természetesen összeépült a Duna másik partján lévő nagy településsel Újvidékkel. A vár megközelítése komoly feladat egy nem éppen fiatalokból álló csoportnak, de hősiesen teljesítettük a több száz lépcső megmászását, hozzátéve még a 30 fokos hőmérsékletet is.

A várból gyönyörű kilátás nyílik Péterváradra

és Újvidék városára

valamint a kanyargó Dunára ( meg a lebombázott híd pilléreire).

Rohantunk tovább, hogy az első napi zsúfolt program hiánytalanul megvalósulhasson és a Duna partján tovább haladva rövidesen Karlócára értünk, ahol 1699 január 26.-án írták alá a karlócai béke néven kötött egyezményt. Az egyezményben, melyet az Oszmán birodalom a Szent Liga tagjaival ( Habsburg Monarchia, Velencei Köztársaság és Oroszország) kötött 25 éves békét fogadtak és meghatározták a területi hovatartozásokat, mellyel befejeződött a törökök magyarországi jelenléte is. A Savoyai Jenő vezette seregek által visszafoglalt területek újra a Monarchia részét képezték, kivéve a már szintén elfoglalt, de gyakorlatilag lakatlan Temesközt. (Savoyai zokon is vette, de a jutalmak meggyőzték). A békét nagy sátrakban kötötték meg, ennek helyén áll ma a kápolna, mely a törökök feletti győzelemre emlékeztet, minket meg a mottóra és a 25 év alatti sikerekre.

Még délebbre haladva elértük a ma már Belgrád külvárosaként funkcionáló Zimonyt, ahol a Hunyadi-Gárdos torony volt úti célunk. A torony a milleniumi emlékezések egyik ékköveként a magyar határokon elhelyezett emlékművek egyike. Az épületet Jencs Ferenc tervezte és itt került elhelyezésre a határvidéket szimbolizáló, Zala György által készített, hét Hungária allegórikus szobor egyike. Eredeti állapotában így nézett ki:

Trianon után a szerbek levették az épületről, csak úgy mint a tetején pompázó birodalmi turulmadarat. Ma egy lelkes képzőművész jóvoltából restaurálták és nagyon jó állapotban van,

kilátójáról gyönyörű képet kaphatunk a Duna-Száva összefolyásáról, a nagy hadi szigetről és távolban a Kalemegdán erődről valamint a modern Belgrádról.

Megérkezve Belgrádba rögtön az erőd bevétele volt a feladat. Nekünk jóval könnyebben ment, mint korábban, hiszen Hunyadi János 1456 július 21-22.-én visszaverte a törökök jelentős túlerőben lévő seregét és ezzel 75 évre megmenekítette Európát a török hódítástól.

Sajnos a csata és az azt követő járvány az Ő és segítője Kapisztrán János életét sem kímélte meg, augusztus 11.-én Zimonyban elvitte a pestis. A mai Gárdos torony környékén temették el, a csontjait nem sikerült megtalálni és beazonosítani. Siremléke Gyulafehérvárott  a Szent Mihály székesegyházban található.

Az erőd egy háromszoros várárok rendszerrel és a Duna és a Szava által két oldalról természetes védelemmel ellátott erődítmény, melynek bevétele komoly gondot okozhatott.   A törökök 1521-ben foglalták el az erődöt és a várost és komoly oda-vissza sikerek és egyezmények nyomán csak 1867-ben vonultak ki véglegesen a városból.

Most a külső várárkot komoly fegyveres arzenál kiállítása,

a belsőt pedig a dinoszaurusz kiállítás védi, ember legyen a talpán, aki ostromba kezd.

A belső vár szerencsére üres, park, zenei pavillon

és egy gyönyörű Viktor szobor található benne.

Természetesen, mivel a város felett uralkodó pozícióban fekszik a kilátás a Duna - Száva összefolyására és a városra nagyon szép.

Napunk utolsó állomása a szerb ortodox templom (Szent Márk) meglátogatása volt, mely a helyi pópa főtemploma

és ennek megfelelő díszítettségű is. Minden görög-keleti templom fő ékessége az ikonosztáz,

de különlegesen díszített a csillár is.

Belecsöppentünk valamilyen szertartásba is.

Még egy rövid szabadidős program keretében sétáltunk a helyi főutcán, egy szép épülete a sok közül:

majd jól megérdemelt pihenőre tértünk egy külvárosi szállodában, mely a Hotel Elegance nevet viselte. Kicsit nagyképű elnevezés, de mire ezen elgondolkodtunk volna, már rég aludtunk.

Az éjszaka kellemes (és meglehetősen hangos) kakas kukorékolással volt teli, de kipihentebben folytattuk az utat dél felé. Első napi célpontunk Szendrő volt, ahol a Duna partján álló várat látogattuk meg. Első ránézésre megállapítottuk, hogy nem kell Pisába elmenni ahhoz, hogy ferde tornyot lássunk, itt szinte mindegyik, a várfalba épített valaha volt 21 torony közül bizony jócskán magán viseli az idő vasfogát.

A külső várfal kapuján belépve a tágas belső részbe értünk, ahol egyértelműen kirajzolódott előttünk a vár különleges, háromszög alakú elhelyezkedése.

melynek a Duna partján lévő szögletében helyezkedik el a külön fallal és vizesárokkal elválasztott ,

védett lakórésze a várnak, ahová a masszív várkapun keresztül lehet bejutni és melyet Végvár-Szendrőként illik emlegetni.

A várat Brankovics György uralta a török harcok idején és kétszínűsége miatt komoly nézeteltérései voltak Luxemburgi Zsigmond királlyal és Hunyadi Jánossal.

A törökök 1437 és  1526 között többször elfoglalták, majd a magyarok visszavették, de végül is itt a török uralom majd 200 évvel tartott tovább, mint nálunk.

A vár lakószárnyának belső terei ma filmforgatások és színházi előadások számára szolgálnak impozáns díszletként.

Kiemelkedő építészeti emléke a várfalba épített kecses gótikus ablakai.

A várfalról gyönyörű kilátás nyílik a Dunára és megcsodálható a parton épített kerek erőd is.

Maga a város helyes kis főterével hívja fel magára a figyelmet, melynek közepét természetesen a szerb ortodox templom uralja,

belső díszítése – mint minden hasonló templomé – nagyon szép. Különlegessége a fehér márvány ikonosztáz.

Útközben a természet egyik csodáját is sikerült meglátnunk.

Már erősen délután volt, amikor elérkeztünk utazásunk egyik csúcspontjához, a galambóci várhoz. Már a távolból fenséges látványt nyújt a kiszélesedő Duna a Vaskapu szoros bejárata és a dombról a folyóba eső vár kicsit párába vesző képe.

A vaskapui erőmű építésével a Duna vízszintje jelentősen – egyes helyeken 30 méterrel – emelkedett, így nagy területek kerültek víz alá, ennek esett áldozatul a vár alacsonyan fekvő fő része is. De valamit valamiért, ami kiemelkedik a vízszint fölé, az az egyik legimpozánsabb látvány, amit egy vár mutatni tud. Ráadásul a fényviszonyok is mintha nekünk lettek volna kitalálva, szóval elállt a szavunk.

A rácok által épített várat Károly Róbert, Zsigmond és Mátyás király majd Kinizsi Pál ostromolta és foglalta el, de a törökök uralma itt is 1688-ig tartott. A vár ostromának legendája az Arany János balladából – Rozgonyiné – is ismert és nagyon jó volt a vár tövében hallani az erre vonatkozó részletet.

A vár ezen részleténél kap nagy szerepet a képzelő erő, a víz alatt fekvő részeket nekünk kell hozzá illeszteni.

És még egy búcsúpillantás erre a gyönyörű várra, a szoros bejáratára és a túlparti Lajos-vár kicsike megmaradt tornyára.

A természeti szépségek ezzel csak elkezdődtek, hiszen éppen itt kezdődik a Duna fenséges szépségű szakasza a Vaskapu szoros, mely négy részletből áll, a galambóci szorosból, a  Vir szorosból, majd a harmadik része, egyben a leghíresebb a Kis és Nagy Kazán szorosból, végül, már a megépült erőmű alatti szakaszon a Síp szorosból, összesen a folyó 134 kilométeres szakaszán.

Ahogy haladtunk a Duna partján, hol a folyó közelében, hol a mellette lévő hegyekbe vájt utakon belefutottunk az út egyetlen viharába, mely komoly esővel, rövid ideig jégesővel fogadott minket, nem lehetett látni a 100 méterre lévő másik oldalt sem. De ahogy jött, olyan gyorsan el is ment a viharfelhő, mire a legszebb kilátást biztosító pontra értünk, már ideális viszonyok között készülhettek a fotók arról a szorosról, melyen másnap a hajóúton fogunk végigmenni.

A sziklába vésett monumentális Decebal szobor

de azért a természet szebb

Innen már rövid úttal elértük az 1972-ben átadott Vaskapu I. erőmű gátját, mely egyben határként szolgál Szerbia és Románia között.

Mivel a határon voltunk, természetesen nem lehetett kiszállni a buszból, így fényképeztük amit éppen el lehetett kapni. A zsilip ebből a perspektívából így néz ki

a román oldali gépészet egy része

és már át is értünk a gáton.

Alig háromnegyed óra alatt átértünk a határállomásokon és immár Romániában folytattuk utunkat most már a folyással ellentétes irányban Orsova felé, ahonnan letérve egy festői völgyben elértük aznapi úti célunkat, kétnapi szálláshelyünket Herkulesfürdőt.

Nekünk, valaha volt vegyészeknek nosztalgikus illat, a záptojás (kénhidrogén) szaga lengi be a települést, hiszen az itt található kénes, szulfátos gyógyvíz már a 18. század óta vonzza ide a gyógyulni vágyókat. A mai ide látogató persze nincs arra felkészülve, hogy ma csak egy kicsit van rosszabb állapotban a település mint akkor. A helyi lakosok ugyanúgy fürdenek a patakban mint annak idején, az épületek ( tisztelet a kevés rendbe hozott épületnek ) ráomlanak a bent tartózkodókra.

Mi a Hotel Ferdinándban laktunk, nekünk még külön szerencsével egy lakosztály jutott ( két szoba, a nappaliban bőrgarnitúra, hidromasszázs zuhanyozó – nem igazán használható állapotban – csodás kilátással a völgyre ) és a vacsora után ( a desszert fenomenális fagylalt volt ) a szálló gyógymedencéjében ( az 1850-es években épült, azóta nem sokat változhatott ) nagyot áztattuk magunkat. Közben egyik kedvenc csapatom megnyerte a BL-t, mi kell még?

Reggel korán indulás a mindenki számára várva várt hajókázásra. Szerencsénk most sem hagyott el, gyakorlatilag csak a mi csoportunk volt a hajón és a Flamingó méltóságteljesen haladt velünk

a Kis Kazán szoroson. Az ígért záporoknak se híre se hamva, végig ragyogó napsütés kísérte utunk.

A Kazán szorosban egy mindannyiunk számára ismert irodalmi emlék, Jókai Aranyemberének Senki szigete kellett, hogy eszébe jusson, melynek ihletője a valaha volt Ada-Kaleh szigete volt, hiszen éppen fölötte hajóztunk el, mert a teljes sziget ma víz alatt van az erőmű által felduzzasztott vízállás következtében. Egy régi képen látható teljes pompájában

Tovább haladva kis ismertető volt a múltról.

A Duna ezen szakasza egészen a 19. századi szabályozásig az igen erős sodrás miatt nem volt hajózható, így a folyami szállítás nehézkes volt. Már a rómaiak is erőfeszítéseket tettek a vízi út minél gazdaságosabb kihasználhatósága érdekében, legnagyobb erőfeszítéseket Traianus császár alatt végezték, melyet emlékművel is dokumentáltak. a ma is látható emléktábla

Aztán sokáig semmi, majd jött a reformkor és Széchenyi István, Baross Gábor és mérnökcsapatuk hatalmas munkával kiszélesítette a szorost, ezáltal lecsökkentve az áramlás sebességét, és így hajózható lett a folyó fel egészen Bécsig. Persze ehhez hozzájárult a gépi erővel működtetett hajók megjelenése is, de az akkori idők egyik legnagyobb mérnöki teljesítménye volt ez. A művet aztán a Habsburg császár a szerb és román király oldalán felavatta, a magyarok valahogy kifelejtődtek ebből az ünneplésből is ( lásd mottó ). A magyarok emléktáblákat azért kaptak, de szerencsétlenségükre a román oldalon. Amikor az erőmű megépült és a vízszint jelentősen megemelkedett, akkor mindhárom emléktábla víz alá került. Traianusét megemelték a felszín fölé, a többiek valahogy lent maradtak, Miért? A két emléktábla így nézett ki

Közeledtünk a Nagy Kazán szoros bejáratához, de nem maradtunk monumentális román emlékmű nélkül. Megcsodálhattuk Decebal sziklafalba vésett arcmását, mely a Csillagok háborúja és a Gyűrük ura egy összegyúrt figurája is lehetne.

Mellette a szoros parányi ortodox temploma, a hajósok védőszentje,

ebből legalább gyönyörű éneket hozott felénk a szorosban felerősödő hang, a pünkösdi mise szertartásáról.

Aztán behajóztunk a szorosba, a hajó érezhetően erőlködve küzdött az elemekkel, de azért győzött és mi nem tudtunk betelni a látvánnyal. Igen, ezért jöttünk!

Visszafelé hajózva boldogan mondogattuk, hogy ismétlés a tudás anyja, hiszen még egyszer végigélvezhettük a szoros páratlan szépségét és még a szerbek ellen monumentalitását is láthattuk, ők kicsit szerényebben a földgolyót helyezték a szoros mellé. Lehet, hogy mai állapota valóban hűen visszaadja bolygónk állapotát.

.

Orsován kikötve a helyi nagy bevásárló üzletet szálltuk meg és vettünk mindent, ha kell, ha nem.

Várt ránk két szieszta idei program, a pisztrángos vendéglő és a masszázs a szállodában. Magyar tervez, román végez. A vendéglőben egy pincérnő rohangált és közölte, telt ház van, ő nem tud több embert kiszolgálni. A masszőr meg egyszerűen egy másik szállodát részesített előnyben, így maradt számunkra a csendes pihenő a délutáni városlátogatás előtt.

Városlátogatás Herkulesfürdőn. Egy komoly időutazás, mely csak erős fantáziával megáldottaknak ajánlott. A Monarchia fénykorát láthattuk meg, miközben visszafogott könnyeinken keresztül nézegettük a fenséges romokat. Bár elkezdődött némi rehabilitáció, a gyönyörű épületek többségét az enyészet már legyőzte. Gyakorlatilag két utca az egész, de a történelmük a római kori kezdetek, majd a feledés és a 18. század végi feltámadás utáni fénykor és a mai vegetálás kísér végig minket az úton.

Az Apolló fürdő és szálloda fölé magasodó – természetesen ragyogóan felújított – katolikus templom ( ide jártak a fürdővendég előkelőségek )  a főtér látványosságai.

A téren a város névadójának, a gyógyfürdők istenének, Herkulesnek a szobra jelzi, hogy a névadás miként is történhetett.

A templomban éppen mise volt, így csak éppen hogy bekukkanthattunk az épületbe

Majd vissza a szállodánk mellett, a patak partján, csak ellenkező irányba a Diana ivó kutak ma is csörgedező vizének bátrak általi megkóstolása után – nekik a séta futássá válhatott – érkeztünk el a Szapáry gyógyfürdő összeomlás előtti állapotú épületéhez,

mely egykor a fürdőhely ékessége és központi létesítménye volt. A törött ablakokon benézve megcsodálhattuk a még ilyen állapotban is szépséges fogadócsarnok képét,

ugyanez fénykorában így nézett ki.

A patakon átívelő gyönyörű Ferdinánd híd – ennek lánykori neve nem Élmunkás – rozsdába hanyatló ívét, melyen évek óta életveszély miatt már nem lehet közlekedni.

Vele szemben a Kaszinó, de majd arra is sor kerül.

Tovább sétálva a patak mellett a záptojás kellemes illata és a helyi fürdőzők még kellemesebb látványa kísért minket az árnyas sétányon – jól is esett a 30 fokban –.

A még járható hidak egyikén átkeltünk a patak másik partjára és visszafelé sétálva elértük a látogatás egyik fő célját, ahol az áfonyapálinka terem, kellő mennyiségű kóstoló és természetesen bevásárlás után kicsit jobb kedvűen sétáltunk tovább. A domboldalon a csillogó ortodox templom meglátogatása

után már meg is érkeztünk a szépen karbantartott térre, melynek egyik látványossága az óriás Wellington fenyő.

A tér felső részét a Kaszinó éppen restaurálás alatt álló épülete határolja,egy korabeli kép 

mely az akkori élet központja, kulturális és társadalmi életének fő mozgató rugója volt. Mai állapota már némiképp emlékeztet arra, milyen impozáns lehetett egykor a minden szállodával fedett folyosón való összeköttetésével –

nehogy az előkelőség esetleg megázzon, vagy napszúrást kapjon a kártyaparti előtt vagy után – és megérkeztünk az egymással szemben álló két uralkodói épülethez, Ferencz József

és Sissi palotájához,

melyet látogatásuk alkalmából használtak. nem egy épületben laktak, de a pletykák szerint ekkor még nagy volt a szerelem köztük.

Szép kör volt, érdekes tanulságokkal, egyöntetűen megállapíthattuk hogy a városka gázszerelő után kiált.

Újabb kellemes csobbanás a látvány után már jobban megbecsült szállodai medencében, kellemes éjszakai pihenés és máris az utolsó nap volt már csak hátra.

Ezen a napon sem unatkoztunk, bár a délelőtt hosszú buszozással telt, míg Temesvárra nem értünk.

A városba bebuszozva megállapítható, hogy a panelek állapota nagyjából az  építése kori szintet tükrözi, de annál nagyobb a kontraszt a belváros felújított épületeivel. Temesvár – ahogy régebben nevezték, a kis Bécs – a Partium kulturális központja volt és maradt a mai napig, bár a magyar lakosság ma már alig 13%-a az itt élőknek, a színház – Csiky Gergely nevét viseli - ami egyaránt színház és operaház, de ugyanakkor német színház is, jelezve, hogy a kultúra egyetemes és jól megfér egymás mellett.

A gyalogos túránk hol is kezdődhetett volna máshol mint az ortodox főszékesegyháznál,

majd a három, szinte egymásba érő belvárosi főtér látogatásával folytatódott. A templomtól a szépen parkosított téren haladva

középen mi is lehetett volna, mint az olaszok által adományozott Romulus és Remus szobor a szoptató farkassal – a dáko-román kontinuitás –

és a szép paloták közül is kiemelkedő Lloyd bankház épülettel. 

A teret a színház korántsem építészeti remekként számon tartható épülete zárja le. 

Mellette elsétálva értünk a Jenő herceg térre, melynek egyik oldalát a régi városháza épülete ékesíti,

és itt is találunk szép palotákat.

A téren keresztül vágva már meg is érkeztünk a következő, és erősen eklektikus főtérre a Losonczy térre, melyen körbe a városházi intézmények palotája ( itt írnokoskodott valaha Ady Endre ),

az ortodox egyház épületei,

barokk paloták, köztük Savoyai Jenő háza

és a római katolikus főszékesegyház, a Dóm található.

Visszafelé úton még megismerhettük Klapka György szülőházát is.

Ezek után jól esett egy kis pihenés sör és kávé mellett a szabadidőben, majd újabb buszozás Aradra, utunk utolsó kulturális állomására.

Első megállónk az aradi vértanúk emlékműve volt, mely kellemesen beépült a helyi sportegyesület létesítményeibe, de örömmel állapítottuk meg, hogy korábbi látogatásunkhoz képest sokkal rendezettebb és jobb állapotban van, láthatóan törődnek vele.

Egy perces néma főhajtással emlékeztünk a kivégzett tábornokokra és a többi hősre,

majd a belváros felé vettük az irányt, miközben láthattuk a mai is katonai célokat szolgáló erőd bejáratát is.

Lógott az eső lába, amikor a színház mellől

elindultunk a piactérre, ahol Zala György egyetlen fennmaradt Hungária szobra van felállítva,

talpazatán a kivégzett 13 vértanú szobrával.

A tér másik szoborcsoportját nem részletezem, de az előfeltétele volt ennek a szobornak a felállításához. ( eredetileg a főtéren állt a szobor, majd szétszedve a minoriták udvarán hányódott, de megőrizték és így sikerülhetett az újra felállítása most már ezen a téren ).

Látogatásunk a Páduai Szent Antalnak szentelt templomban ért véget

és itt kaptunk egy kis esőt is, mely jelezte, hogy szomorúak vagyunk, mert véget ért ez a fárasztó, de nagyon tartalmas négy nap, mármint kulturális részről, hiszen az újra kisütő nap mellett még várt ránk egy kulináris élmény, nevezetesen az ópálosi borkóstoló. Balla Géza pincészetében

a rövid látogatás, melynek a borkészítés modern technológiájának és a hagyományos pincének a bemutatása volt a célja

egy komoly kóstolóba torkollott, négyfajta kiváló bort ízlelhettünk meg a nemzetközi piacon is egyre nagyobb sikereket elérő pince termékeiből.

Mindenki jókedvű lett, mert mi a kóstolótól, ők a vásárlásainktól kapták meg a remélt eredményt.

Nem maradt más hátra, mint elindulni hazafelé. Nagylaknál belefutottunk a csiksomlyói búcsúból hazaérkező honfitársainkba és még mindig ott rostokolnánk, ha leleményes sofőrjeink nem vágnak hátra arcot és egy kishatár átlépő felé vették az irányt. Negyed óra alatt ott voltunk a határállomáson, ahol az új schengeni szabályozás szerinti ellenőrzéssel egy óra alatt már végeztünk is és robogtunk hazafelé. Úgy hajnali egy felé érkeztünk, és jóleső fáradtsággal búcsúztunk idegenvezetőnktől, Ágnestől, aki nagyon sok lexikális tudással és ragyogó stílussal adta át nekünk azokat az ismereteket, melyeknek megismerése az út célja volt. Nagyon sokat köszönhetünk fáradhatatlan, jó humorérzékű és nem utolsó sorban kiválóan vezető és leleményes sofőrjeinknek Balázsnak és Sándornak akik a nyugodt utazásunkat biztosítottak. És persze mindannyiunktól, akik végigcsináltuk ezt az embert próbáló túrát.

A budapesti repülőtéren meglepetéssel tapasztaltuk, hogy milyen kis létszámú csoporttal utazunk a rég óhajtott úti céljaink felé, de a 10 fős csoport végül is ideális méretű a látnivalók és az ismeretszerzés szempontjából. Miután megérkeztünk Madridba, még a szálloda való érkezés előtt egy kis buszos városnézésen vettünk részt egy meglehetősen viharvert és hosszú távú utazáshoz nem éppen alkalmas járgánnyal. Idegenvezetőnk megnyugtatott, az út során nem ez lesz a buszunk.

A reptérről bejövő széles sugárúton azonnal a modern Madrid jelképe a ferde iker toronyház fogadott minket

majd röviddel ezután a focirajongók egyik szentélye a Bernabeu stadion ( mostanában a családfakutatásaim során bukkantam rá, hogy 1923 januárjában az MTK valahol, nyilván nem ebben a stadionban, de Madridban 4:3-ra verte a Real Madridot, akinek középcsatára Bernabeu volt )

tovább haladva minden spanyol város egyik ékességéhez, a bikaviadal arénához érkeztünk, amíg a foci át nem vette az uralkodó szerepet, ezek az épületek voltak a legnagyobb szórakoztató létesítmények a városokban. Ma is dúl a vita, hogy a hagyományok vagy az állatvédelem az elsődleges, mára jelentősen lecsökkent a viadalok száma, de a hagyományőrzők még küzdenek, Nem itt, de korábban Sevillában voltunk bikaviadalon, nekünk, akiknek ez csak egy látványosság, a hatodik bikánál már meglehetősen unalmas, bár akkor már a művészetét lehet érzékelni. Az állatbarátok persze az első pillanattól borzonganak és utálkoznak, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni ( amíg lehet ). Az épület tényleg lenyűgöző, nekem futballfannek is el kell ismerni, sokkal szebb, mint a stadion.

Ezután már a belvárosban jártunk, ahol a Plaza Espana a Cervantes szoborral és Don Quijoteval és Sancho ( nem Puskás ) Panzával nagyon üde zöld színfolt a nagyváros rengetegében

Innen már csak egy ugrás a királyi palota, ahol a ma is regnáló királyi család él, amikor éppen nincsen valami nagy állami fogadás, akkor a palota látogatható, ugyanolyan díszes, mint a többi hasonló, van trónterem, ebédlő megterítve nem IKEÁ-s terítékkel, bálterem és még sok más díszesen berendezett szoba kínai vázákkal, díszes bútorokkal, értéke falikárpittal és különleges tükrökkel, órákkal. A nagy spanyol birodalomhoz képest nem az a nagyon különleges, de azért van a kastélyokból még más, később meg is látunk párat. A fegyvermúzeum a volt cselédségi részben viszont tényleg impozáns.

A kastély mellett egy széles sugárúttal és egy kis parkkal elválasztva az Operaház épületét találjuk.

Ezután egy különlegesség volt a következő látnivaló, a merényletről elhíresült Atocha pályaudvar. Különlegessége, hogy a fogadószint feletti részben egy kis dzsungel található, trópusi növényekkel, tavacskákkal, állatokkal és természetesen sok kávézóval.

Innen is csak egy ugrás, gyalog úgy fél óra a tényleges városközpont a Puerta del Sol, a nap tér, ahol a híres jelkép, a maci található.

A teret övező rész az igazán elegáns Madrid, csodálatos paloták, híres terek és a spanyol gasztronómia egyik ékessége a sonkamúzeum. A híres fekete sertésből készülő sonkák az ínyenceknek készülnek, de a látványtól azért mindannyiunk ízlelőbimbói életre kelnek.

Szinte a térről nyílik a Plaza Mayor, ahol a városháza és a fontosabb hivatalok épületei találhatók, ezek is a spanyol építészet jellegzetességei és ékkövei.

A sugárutak köré épült a belváros, az előkelők palotáival, melyek ma főleg a bankok és a nagyvállalatok reprezentatív központjainak adnak helyet. Közülük a leghíresebb a Gran Via.

Ami azonnal szembe tűnik a látogatónak az a város tisztasága, rendezettsége és az elegancia, főleg a nők öltöznek nagyon elegánsan, az idősebb férfiak is próbálják még tartani magukat a hagyományokhoz. Délen vagyunk, tehát ők is főleg az utcán élnek, hangosak, de nem tolakodóak, de sajnos ide is beszivárgott már a koldusmaffia és bizony célszerű vigyázni az értékeinkre. Az első benyomások alapján is kijelenthető, hogy gyönyörű város.

Ezekkel az élményekkel és persze jóleső fáradtsággal tértünk szállásunkon nyugovóra.

Reggel izgatottan vártuk, mennyire jön be az ígéret, másik busszal utazunk. Nem volt ez lényegtelen kérdés, hiszen az út leghosszabb etapja várt rögtön ránk a portugál tengerpartig. Tudni kell ehhez, hogy amikor a spanyol birodalom fénykorában kinőtte Toledót, mint fővárost, a király úgy jelölte ki az új főváros helyét, hogy a félsziget mértani középpontjához legközelebb eső települést, jelesen egy porfészket, Madridot találta ennek és nevezte ki fővárosnak. Mit ne mondjak, szépen kinőtte magát. És ami a lényeg, a félsziget minden partja 720 km-re van tőle. Na ez az út volt, ami aznap ránk várt.

És akkor megjött Vera!

Tizenkettőnknek a Real Madrid által rendelt, de valamiért át nem vett csodabusz. Igazán megérdemeltük!

És aztán elindultunk. Szép sárga földes eléggé puszta tájon 200 km-t haladva nyugat felé értük el első célállomásunkat Salamancát. Rögtön a gyönyörűséges Plaza Mayort támadtuk meg ahol még a közelgő cirkuszi előadás promóját is megmutatták a tiszteletünkre.

Azt állítják, ez a főtér az egyik legszebb Spanyolországban, de mint általában lenni szokott egy része áldozatul esett más látványosságoknak.

A város másik ékessége a kagylós ház, mely a külsejét díszítő mintázat után kapta nevét.

Salamanca híres egyetemi város, főként a spanyol nyelv tanítása a profilja, 1218-ban alapították, az ország legrégibb egyeteme. Platareszk stílusú főépülete a spanyol építészet egyik remeke. Templomtornya

és a bejárati kapu díszítése alapján jogosan.

A város másik látnivalója és különlegessége a katedrális. A katedrális nem is egy templom, hanem kettő, gyakorlatilag egymás mellé, fölé építve. A 12-14. századi román stílusú középkori katedrális mellé, amit kinőttek, nem lebontották és a helyére építkeztek, hanem mellé, fölé építették a 16.-18. században a gótikus másodikat meghagyva a teljes másik templomot.

A templom bejárata

és főoltára

A templom az utóbbi időben arról is elhíresült, hogy külső szobrai között egy űrhajós figura is látható ( mi nem fedeztük fel ). Aztán jött a kiábrándító magyarázat, a templom minden felújításakor az azt végző művész valami a korára jellemző figurát farag a felújítottak mellé. A legutolsó, az 1992-es felújítás szobrásza alkotta ezt, jól megtréfálva a rácsodálkozókat.

Az az egy-két óra amit itt tölthettünk kellőképpen feltöltötte a társaságot az előttünk álló hosszú útra, melyen túl sok látnivaló nincs, a határvidék dimbes-dombos és a tengerpart felé közeledve zöldül ki a táj.

Késő délutánra megérkeztünk portugáliai első szállásunkra Figuera de Fozba, ami egy felkapott üdülőhely. Innen csillagtúra szerűen kirándulunk pár napig, amíg a másik szálláshelyre nem költözünk. A szálloda a régi SZOT szállók minőségével és kinézetével bírt, de minden volt benne ami az éjszakai alváshoz és a tisztálkodáshoz kell, ami utánozhatatlan volt, hogy közvetlenül a parton, tengerre néző óriási szobái voltak.

Miután megérkeztünk Portugáliába ideje átnézni, merre is jártunk eddig és fogunk járni a közeljövőben.

Jól érzékelhető, hogy milyen ügyesen választották meg az utazás szervezői a szálláshelyet, mert innen indulva lehet leggazdaságosabban a csillagtúrákat indítani közép és észak Portugália irányába.

Első célpontunk a második legnagyobb portugál város Portó volt.

A várost megközelítve a Duoro folyó völgyében a szépen gondozott szőlőültetvények mellett már ízelítőt kaptunk abból, hogy a természet milyen kedvező fekvéssel ajándékozta meg a területet és persze  az ezt kihasználó embereket is dícséri, hogy ilyen gyönyörű helyre telepedtek le. Az óváros egy dombon fekszik, melyről csodálatos a kilátás a folyóra és a szemben fekvő feldolgozó üzemekre.

A város büszke nagy szülötteire, itt született többek között Tengerész Henrik és Magellán, a híres portugál tengeri kalandozások két kiemelkedő személyisége és hogy magyar vonatkozást is említsek - naná, hogy focis - itt halt meg és itt van eltemetve Orth György, aki az FC Portó legendás edzője is volt amellett, hogy a magyar foci legnagyobb alakjainak egyike.

A város jelképei a fémhidak, melyek a jellegzetes eiffeli szerkesztés jeleit viselik. Két hasonló híd épült, az első , a Dom Louis híd Eiffel tervei alapján  1876-77-ben, majd egy erre hajazó, Theophil Seyrig tervei alapján 1981-86 között.

Az óváros zeg-zugos utcáin sétálni nagy élmény, jól látszik, hogy a hely adottságai miatt felfelé kellett terjeszkedni, tehát a több emeletes épületek uralják a látványt

csodálatos kovácsolt vas erkélyek mutatják a kor divatját és természetesen kihangsúlyozzák a tulajdonos hierarchiában elfoglalt helyét is.

A dombtetőt uralja a Katedrális épülete gyönyörűen faragott bejáratával.

Magát az épületet nem igazán lehet lencsevégre kapni, annyira beépült a környezete, a folyó túlpartjáról jól látható a tornya.

A város nevezetessége még a Klerikusok tornya, mely befejezésekor 1763-ban Portugália legmagasabb építménye volt, ma is uralja a porti belváros látképét. (nem saját kép)

A Szent Ferenc templom annyira beépült a városba, hogy telses nagyságában fényképezhetetlen, de azért egy külső és belső kép

A tágasabb fő téren már jobban fényképezhető és látható a tőzsdepalota épülete, mely jól példázza azt a gazdagságot, amit a tengeri nagyhatalom élvezett a 16-18. századi aranykor alatt.

Az épület a kereskedelem központjaként annak minden gazdagságát hirdeti, dísztermei, könyvtára mind-mind kihangsúlyozza azt a jólétet és ezzel párhuzamos tekintélyt, melyet akkor joggal érezhettek sajátjuknak. A belső tereket inkább a videón lehet megmutatni, egy kép a könyvtárról azért sikerült

Portó persze alapvetően boráról híres. A Duoró folyó túlpartján helyezkedik el az úgynevezett gályanegyed, ahol meg lehet tekinteni azokat a hajókat, melyeken a szőlőültetvényekről a raktárba szállították a borral teli hordókat

a laposabb part pedig helyet ad a borfeldolgozók bodegáinak, melyek itt, nyilván a hely adottságaiból fakadóan nem pinceszerű, hanem inkább felszíni, ipari raktárszerű épületek, tetejükön óriási feliratokkal hirdetve a cég nevét. Hatalmas mennyiségű hordóban tárolják a bort, amíg az piacképes lesz, minden cég természetesen borkostolón várja a látogatókat és reménybeli vásárlókat.

Mindannyian nagyon vártuk már a borkóstolót, részint mert az egész napi gyaloglástól kicsit el is fáradtunk már, meg a ránk váró ízélmény is izgatottá tette a társaságot. Lehet, hogy a lányoknak bejött, de nekem óriási csalódás volt mivel a portói bor olyan édes, hogy számomra élvezhetetlen. A tokaji aszú ehhez képest a savanyúság etalonja. Persze ebből is több fajta van, csak cukorfokban különböznek. Nem leszek ennek a borfajtának rajongója. ( De mint tudjuk, ízlések és pofonok... )

Nem mondhatom, hogy jól becsiccsentve, de élményekkel telve indultunk vissza szállásunkra, gyönyörű várost láttunk a túra ezen napján.

Ezen a napon a tudás, a menekülés és a jelenések voltak utazásunk célkeresztjében.

Első állomásunk a legrégebben alapított portugál egyetem városa, kedvenc krimiíróim egyike, Jose Rodrigues dos Santos főhősének, dr. Tomas Noronhának szülővárosa Coimbra volt. Már meg sem lepődtünk, hogy a Mondego folyó partján fekvő város óvárosa egy dombon helyezkedik el, uralva a környező vidéket.

A lényeges különbség az, hogy itt a legmagasabb ponton nem templom, hanem az egyetem palotára hajazó épületei helyezkednek el. Ez nem véletlen, hiszen az egyetem legrégebbi épületei III. János palotájának épültek, csak amikor a máshová költözés mellett döntött, akkor ide helyeztette az eredetileg Lisszabonban alapított tanintézményt, mely 1300 körül itt kapott egyetemi rangot. Ennek megfelelően az épületek külső képe is fejedelmi. Már az udvarra történő bejutás is ezen a csodálatos kapun keresztül megelőlegezi a további látványosságokat.

Az épületegyüttes udvarán helyezkedik el a harangtorony, a  belső helyiségben kialakított kápolna mellett. 

A kápolna orgonája igencsak barokkos

A Joanina könyvtár bejárati kapuja még mívesebb

A belső tér pedig csodálatos

A másik udvar is tartogat meglepetéseket

vele szemben pedig ilyen árkádos kiképzésben gyönyörködhetünk. Itt már megjelenik a portugál keramikus művészet, az azulejo, amely végig kísért minket sok-sok látványosságnál.

Ez természetesen a ma is teljes gőzzel működő egyetem reprezentatív része, bár mindkét egységét ma is rendeltetésszerűen működtetik, de természetesen jelentősen kinőtték ezeket az épületeket. Ezért az ötvenes években iszonyatosan oda nem illő ronda épületmonstrumokkal bővítették a tanintézményt, kellően elcsúfítva az óváros képét.

Azért szerencsére a kanyargós, szúk utcák a hozzá illő épületekkel és aranyos kis terekkel valamint rengeteg templommal, melyek méretükben lényegesen kisebbek a megszokottnál nagyon szép összképet adnak. A templomok homlokzatát különös műgonddal díszítették. Példázza ezt a főtéren lévő Szent Kereszt templomé.

A parányi téren vele szemben még egy templom áll és még sok a dombon szerte szét. Alig van hely a kiülős kávézóknak. 

A mai város a domb körül terjeszkedik a folyó nyújtotta adottságok figyelembe vételével, de azért ott is van pár figyelemre méltó épület, egy ezek közül.

Mindez azonban a búcsú látványt nem helyettesíti, ahogy felnézünk a tájat uraló dombra

Következő állomásunk a templomos lovagok igazi mentsvára Tomár volt.

A templomos lovagok rendje a keresztes háborúk idején Jeruzsálemben alakult mindössze 9 lovaggal. Engedélyt kaptak arra, hogy a jeruzsálemi templom területén éljenek és ásatásokat folytassanak. Amikor kiűzték a keresztes lovagokat a Szentföldről a lovagrend tagjai visszatérve Európába már jelentős vagyonnal és tudással rendelkeztek és a vagyonból hatalmas építkezésekbe kezdtek. A korabeli katedrálisok építésének finanszírozása ( például a chartresi ) mellett nagy összegeket kölcsönöztek kamatra a kor uralkodóinak. Kicsit túllőttek a célon, mert amikor III. Károly francia király már semmilyen módon nem tudta adósságát törleszteni összefogott III. Kelemen pápával és először betiltatta a rendet, majd 1307-ben lecsapott a templomos lovagokra, gyakorlatilag a teljes vezérkart elfogta és kínvallatással ki akarta csikarni belőlük, hogy hol van a rengeteg pénzük. Ezzel a rend meg is szűnt létezni, de hogy-hogy nem az előző napokban vagy 15 megrakott szekér indult Párizsból a tengerpart felé és innen nyoma veszett mind a szekereknek, mind a vagyonnak. A főnököt aztán máglyán megégették a humanizmus jegyében, de pénz az nuku. A mai napig a történelem egyik legnagyobb, megfejtetlen rejtélye ez. Portugáliában másként álltak a templomosokhoz. Bár hivatalosan ott is betiltották a rendet, de hallgatólagosan megengedték nekik, hogy már rendekbe olvadjanak be és a hozzájuk szökött túlélőket befogadták, gondolom búsás haszon ellenében ( korabeli letelepedési kötvény ). A Franciaországból ide szökött templomosok zöme Tomárban kapott menedéket és innentől a klasszikus lovagvár óriási fejlődésnek indult.

Kívülről komor, bevehetetlen erődnek látszó, vastag falakkal övezett puritán menedéknek látszik.

Aztán az erőd kapuján belépve már kiderül, hogy a szerény külső mögött azért szerették a jólétet és a szépséget.

és az erőd falain belüli élhatő környezetet.

Gazdagságukat a díszítésekben juttatták kifejezésre és ez ragyogő faragások formájában nyilvánult meg a külső felületeken.

melynel legcsodálatosabb példája ez az ablak, nem lehet eléggé dícsérni.

A hitélet az erőd falain belül zajlott, a kerengő is méltó a külső díszítésekhez.

A templombelsőt fényképeken nem igazán lehet jól megmutatni, azonban a videóban jól látható, hogy a gazdagság és a jó ízlés tud együtt is működni.

Talán nem véletlen, hogy ezt az erődöt soha nem sikerült bevenni és ezáltal szerencsére viszonylag érintetlenül maradhatott ránk.

Délután a komorság után az áhitat birodalmába látogattunk.

1917-ben Fatima mellett három gyerek nyájat legeltetett, amikor hirtelen nagy fényességet láttak és megjelent előttük a Szűzanya. Azt kérte tőlük, hogy buzgón imádkozzanak és minden hónap 13.-án jöjjenek el ugyanerre a helyre, ahol ismét megjelenik nekik. A három gyerek - Jacinta, Lucia és Francesco - meg is tette ezt, bár erős kételyek fogadták elmesélésüket, de végül október 13.-án állítólag 30-70000 ember jelenlétében is megismétlődött a jelenség. Az egyház így fogadja el a történeteket.

Az első alkalmakkor Mária három jóslatot árult el a gyerekeknek, akik közül csak Lucia élte meg a felnőttkort, a másik két gyerek spanyolnáthában hamar két-három év múlva meghalt.

Lucia apácaként élte le az életét és mivel csak az első két titkot árulta el, a harmadikat titokban tartotta, nagy ismertségre és érdeklődésre tett szert, bár felettébb visszahúzódó és szerény életet élt.

A harmadik titok aztán II. János Pál által ismertetésre került, de igazi értelme máig találgatások és összeesküvés elméletek tárgya. Ki-ki értelmezheti saját módján hite szerint.

Mindezt kihasználva a hívők óriási zarándokhelyeként épült ki a mai kor kereskedelmi szellemének jegyében a ma látható zarándokhely, mely két részből áll.

Az első rész egy Kálvária  mely ráadásul a Magyar Kálvária nevet viseli, mert egy magyar házaspár építtette és ahhoz a helyhez vezet, ahol a gyerekeknek először volt látomásuk. Biztos bennem van a hiba, de amíg átverekedtük a kegyszerárusok dzsungelén magunkat, hogy elindulhassunk a kiépített ösvényen bizony belőlem az ihlet javarészt elszállt. Már Padovában is megdöbbentett annak a giccsáradatnak a mennyisége, amellyel a látogatókat vásárlásra kényszerítik, ahelyett, hogy a tényleges áhitatra koncentrálhatnának. De végül is a stációk mellett elhaladva egy szép emlékmű zárja a zarándoklat ezen részét.

A modern emlékmű belsejében egy még modernebb Mária ábrázolással.

A zarándokhely fő tere a templomtér

Itt akár 100000 ember is összegyűlhet valamely kiemelt ünnep alkalmából, de mint látható egy átlagos napon is szép számmal keresik fel a zarándokok és persze a turisták.

Az aranyozott áldást osztó Krisztus szobor ragyogóan csillog a szikrázó napsütésben

és néz le a gyerekekre, akikből valamiért csak a két testvért, Luciát és Jacintót szoborták ide.

A tér oldalában különálló kegyhely a Jelenések kápolnája, hasonlóan nagy kegyben tartva, előterében a Mária szoborral..

Érdekes időutazás volt ez a nap, bőven volt mit emészteni a késői pihenés alatt.

Templomok és gyönyörű kisvárosok a mai kínálat.

Utunk Leiria városánál vitt el az EB-re épített új stadion mellett. A stadionnak az a különlegessége, hogy szabályosan belevágták a sziklafalba, az egyik kapu mögött közvetlenül egy nagyjából 30 méteres függőleges sziklafal meredezik, így csak három oldalon vannak lelátók. Valószínűleg ezt überelték Deutsch Tamásék az új MTK stadionban, mert ott mindkét kapu mögött siratófal van.

Leiria közvetlen szomszédságában fekszik a batalhai székesegyház. Történetét - eddigi gyakorlatomtól merőben eltérően, de ez kihagyhatatlan - egy internetről levett leírással teszem meg:

"Az aljubarrotai csatában (1385. augusztus 14.) a spanyol (kasztíliai) trónkövetelő ellen látványos győzelmet arató Nuno Alvares Pereira parancsnok 200 évre függetlenséget hozott Portugáliának. A portugál függetlenség ikonikus helyszínének közelében épült Batalha pazar temploma a győzelem emlékére az Avis-házbeli I. János fogadalma alapján a domonkosok számára. János (I. Péter házasságon kívüli utódja) és angol felesége, Lancesteri Philippa fennséges sírja a batalhai apátság kápolnájában található, s hatból négy fiukat, köztük Tengerész Henriket is itt temették el. I. János fia, ékesszóló Duarte, a filozófus király valódi királyi sírhelyet építtetett volna az apszis mögé, de a kápolna félbemaradt (Capela Imperfeita). A templom, a Kápolna, a Szerencsés Manuel idejében elkészült királyi kerengő, és a Befejezetlen kápolna lélegzetelállító szimbólumává vált a stabil, független, és felragyogó Portugáliának!"

Már a szabadon álló templom látványa is óriási.

A bejárati kapu díszítése is elég szépre sikeredett.

A templombelső hasonlóan látványos.

A fejedelmi sírok egymással szemben helyezkednek el.

Nagyon érdekes, hogy az idők során elkopott kültéri szobrok és vízköpők érdekesebb darabjait külön kis kiállításon lehet megtekinteni. Nekem ez a kedvencem:

Még egy gyönyörű festett üvegablak a templombelsőből.

És még hátravannak a csodák. Sok gyönyörű kerengőt láttunk már és még ezen az úton is fogunk párat, de ez azt hiszem a csúcsok csúcsa.

Végül a híres félbemaradt kápolna, ami így is csoda, de milyen lehetett volna, ha elkészül. Mindenesetre a kincsestár már nem bírta, az utódok úgy fest nem igazán voltak érdekeltek az itt eltemetettek további dicsőítésében.

Jó kezdése a napnak, igaz?

Kis buszozás, újabb templom, máris Alcobacaban vagyunk. A mórok feletti győzelem tiszteletére alapította Portugália első királya I. Alfonz 1153-ban és adományozta a ciszterci rend főapátjának Clairvaux-i Szent Bernátnak. A Szent Mária templom és kolostor mai is Portugália egyik legnagyobb ilyen épület együttese.

A gótikus templombelső igazán puritánnak hat az eddig látottakhoz képest

de a sírok vetekednek a batalhaiakkal. Itt nyugszik Pedro és Inez egymással szemben, akik titokban házasodtak össze és nagy botrányt okoztak ezzel. Hiába a szerelem néha az uralkodóknál is felülírja a szokásokat.

A királyi terem kék csempéin ( ez az azulejo ) a kolostor alapításának történetét mesélik el.

Maga a kolostor, már méreteinél fogva is izgalmas látvány, konyhája egyszerre úgy négyszáz embert kellett ellásson, álljon itt most csak a tűzhely feletti 18 méter magas kémény jellemzésül.

A kolostorépület több udvart ölel körül, ez a dísztelenebb de nagyobb méretű

a kisebb és hangulatosabb, az igazi kerengőjével

Ezzel a mai napi vallásos témákat lezártuk és a továbbiakban a természeti és építészeti szépségekben tobzódunk. Visszakanyarodtunk a tengerpartra és a helyiek üdülési célpontjainak egyikére a kétszintes falunak is nevezett Nazaréba utaztunk. Először a felső részt tekintettük meg, A hegyfokon a templom uralja a tájat, melyben imádkozhatnak a halászokért

a lépcső alól letekintve az öbölre bizony káprázatos a látvány

A két részt egy fogaskerekű vasút köti össze, de mi busszal ereszkedtünk le az üdülőfaluba, ahol a védett öbölben komoly tengerparti szórakoztató centrumot hoztak létre.

A városka a tengerparttól alig pár utcácskát foglal magába, ezek igen hangulatosan kanyarognak és természetesen rengeteg bolttal csábítják az ide látogatót vásárlásra.

Miután a tengerparti sétányon a napsütésben élvezkedve megittuk a délutáni, jól megérdemelt, kávénkat, elindultunk mai utolsó állomásunk Obidos felé.

A városka városfallal teljesen körülvett település, legmagasabb pontján a várral. Ezt is I. Alfonz foglalta vissza a móroktól a 12. században és a feleségének adományozta, azóta a királynők városának is hívják. Nálunk Veszprém az ennek megfelelő település.Ma már természetesen minden az idegenforgalmi céloknak van alárendelve, de ezáltal ragyogóan sétálhatók a várfalak, látogatható a vár és a hangulatos, kacskaringós utcákon eltölthető egy-másfél óra teljesen feldobja a látogatót.

A parkolóból az alsó városkapun lehet belépni a falak közé, ezért célszerű az utcákon sétálva megközelíteni a várat.

Nem kell megijedni, nincsenek nagyon meredek részek, kényelmes sétával alig negyed óra és már a város másik végén vagyunk.

A legmagasabb ponton, hol máshol, a középkori vár magasodik, aki gondolja, az végigjárhatja belülről is és a mellette lévő kolostor épületbe is ellátogathat.

Azután visszafelé a városfalról felülről lehet gyönyörködni ebben az utánozhatatlan hangulatú városkában.

Azoknak, akik még nem fáradtak el annyira, hogy idáig is eljutottak egy kis pihentetésül a délszaki vidék       jellegzetes növényével búcsúzom a mai naptól, egy szép bougenvilleával.

Furcsa este és reggel, pakolás és a csomagok berakodása a buszba, költözünk a második, egyben utolsó portugáliai szállásunkra a nap végén.

De addig még sok minden vár ránk.

A tengerpart közeli úton majdnem Lisszabonig mentünk, majd az öböl vonalát követve nyugatra fordultunk és elhagyva a tengerpartot hegyes vidéken mentünk keresztül, ahol rövidesen elértük a portugál uralkodók nyári rezidenciájául szolgáló kisvárost, Sintrát.

A városka kellős közepén helyezkedik el a királyi kastély jellegzetes dupla kürtős kéményeivel.

A városka egy részlete a kastélyból fényképezve a dombtetőn a várral.

Most így visszatekintve rácsodálkoztam, hogy bent nem lehetett fényképezni, de még az interneten sem igazán látni a belsejéről felvételt. Szerencsére renitens énem itt sem tudott nyugton maradni és pár felvételt azért sikerült csinálni. A szabad programot kihasználva elszakadtam a csoporttól és a domboldalon, illetve a városkában sétálgatva is készült néhány felvétel.

A hegytetőn egy másik, talán pompásabb épület van, a Pena palota, mely szintén királyi lakhely volt. Az idő szűkössége és gondolom a meredek felfelé vezető út miatt a turistacsoportok ritkán keresik fel ezt is, de a leírások és a kép alapján mindenképpen javaslom meglátogatni. Én a bejárati kapuig eljutottam, nem olyan nehéz az odáig vezető út, de onnan még nem lehet rálátni a palotára.

Innen már csak egy ugrás a kontinens legnyugatibb pontja, Cabo da Roca. Egyszerre nyerheti el a legnyugatibb és a legszelesebb pont címet, kapaszkodni kell, nehogy lefújjon a szikláról a szél. Vadregényes táj, melynek elhelyezkedése nagy idegenforgalmi vonzerő.

Miközben halált megvető bátorsággal videóztam, Kati megvette az oklevelet, mely örök időre bizonyítja, hogy itt is voltam!

 Ismét busz, követjük a part vonalát vissza Lisszabon irányába míg a bájos kikötői városkába Cascaisba nem értünk. Ez a valaha kis halászfalu ma a Lisszaboniak kedvelt üdülőhelye, alig 30 km-re a nagyvárostól, háromnegyed óra vonattal, mint otthon a Velencei-tó.

Rácsodálkoztunk a sziklás tengerpartra.

Megnéztük a kikötőt éppen apálykor, amikor a csónakok megfeneklenek az öböl homokjában, majd dagálykor ugyanott lágyan ringatóznak. 

Ellátogattunk a halpiacra is, néztük az árverést és rácsodálkoztunk a nekünk óriásinak tűnő halakra, de sajnos ma még a szagot nem lehet lefényképezni.

A kihagyhatatlan kávé után irány a szálláshely. Áthaladtunk Estorilon az előkelők szórakozó helyén,

elmentünk a kaszinó előtt, kívülről teljesen jelentéktelen épület,

majd megérkeztünk szálláshelyünkre. Na hova? Az estorili forma-1-es pálya hoteljébe, ahol a hátralevő két portugáliai éjszakát töltjük. A szállásról ugyan a pálya nem látszik, de ugyanúgy, mint Mogyoródon bizonyos pontokról kívülről is látszik az aszfaltcsík, verseny nélkül ez azonban senkit nem hozott lázba. Szerencsére éjszaka nem köröztek, így nyugodtan aludhattunk.